Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés

2010.02.07
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés

 

Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől.

A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről - nem nemesi származású és nagy nyomorban él -, könnyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa éretlen nézetek hatására elhatározza, hogy egycsapásra javít nyomorúságos helyzetén. Úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. Életének semmi értelme, „Miért is él?, Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon?” és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert. Úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő. Ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy, és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek teljesítésében, azaz természetesen, jóvá teszi bűnét. Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét. Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne. Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül.

Dosztojevszkij művét nevezték többek közt regénytragédiának, társadalmi-filozófiai, ill. intellektuális-lélektani regénynek, eszmélésregénynek; a két legelterjedtebb meghatározás: művei ideologikus regények és polifonikus regények.

A Bűn és bűnhődés középpontjában a napóleoni hatalomeszme és hatásának bemutatása áll, dialogikus viszonyban más eszmékkel, bűntettben realizáltan, sokféle következménnyel, cselekménymozzanatként. („A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja” (Raszkolnyikov), „de ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?” (Porfirij, III.5.)

A mű - egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó - alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi-erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen? Le tud-e számolni Raszkolnyikov az erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést?

A regény a megírás jelenének Pétervárján játszódik, egészen szűk terekben - áthallható, átjáró bérszobákban, rendőrségi irodákban. Raszkolnyikov odúját - változatos szinonímasora: lyuk, ketrec, szekrény, zug, hajófülke stb. - édesanyja is koporsóhoz hasonlítja; szerinte legalább felerészben ez a szoba az oka, hogy ilyen búskomor lett a fia (III.3.), aki szintén lát összefüggést: abban a lyukban, abban a gyűlöletes koporsóban érlelődött mindez ( I.5.); „Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. És tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket?” Ó, hogy gyűlöltem azt az odút!" (V.4.). Ha fuldoklik, utcákon, a Néva és a Katalin-csatorna partján bolyong, kocsmákban keresi az emberek társaságát. („Minden embernek levegő kell”, Szvidrigajlov, VI.1.; Porfirij is megállapítja, hogy Raszkolnyikovnak itt most nincs elég levegője", VI.2. - aztán elküldi a szibériai sztyeppékre.)

Dosztojevszkij ironizál a korabeli pozitivizmus, (vulgár)materializmus statisztizáló, az egyént rubrikákba soroló tárgyilagos" beállítottságán - a ,matematika', ,logika' gúnyos értelmű; ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. „Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan (I.2.), évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. Százalék - igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, milyen tudományosak” (I.4.).

Az epilógusban Raszkolnyikov már kilenc hónapja raboskodik a fegyházban - a gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el, mert önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet -, a cselekményidő viszont mindössze kb. két hét: a harmadik napon gyilkol, tettét az elkövetéstől számítva kb. a tizenegyediken vallja be; semmittevése, nappali alvása, lázálmai, ill. a „különös napok sűrű ködje” miatt nem követhető pontosan az objektív idő; egy-egy soktalálkozós nap aprólékosan részletezett (pl. III. 2.-tól IV. 4.-ig).

Raszkolnyikov korábbi, pusztán intellektuális (eszmekialakító) korszaka, majd etikai (új lehetőséget teremtő) életszakasza is kívülmarad a cselekményen - az epilógus a (konvencionális) szerzői monológforma miatt is elkülönül -, mert az egész mű a közbülső, cselekvő és vívódó stádiumra irányul; nincs epikus életrajz és előtörténet-ismertetés, viszont állandóak a replikák, az egész cselekményt elvitázzák úgy, hogy minden szereplő saját nyelvén és saját fogalmaival beszél (Dosztojevszkij).

Az első fejezet a gyilkosság közvetlen előkészítésének és elkövetésének, a további öt és az epilógus a következményeknek a bemutatása - a szerkezeti arányok is azt tükrözik, hogy az analízis a vélemények szembesítésére és a bűnhődésre irányul; a cím a tárgyat határozza meg: a ,bűn' (,presztuplenyije') az eredetiben a törvény áthágásával áll kapcsolatban.

A fejezetek az író világára jellemző feszült jelenetekkel, titokzatos, tragikus mozzanatokkal zárulnak: a kettős gyilkosság (I.7.) után ilyen Marmeladov elgázolása (II.7.), a föld alóli ember és Szvidrigajlov feltűnése (III.6.), K. Ivanovna őrjöngése és tüdővérzése (V.5.); végül Szvidrigajlov öngyilkossága (VI.6.), amit Raszkolnyikov vallomástétele követ. (Az egyetlen, cselekménymozzanatilag eltérő zárójelenet (IV.6.), az ismeretlen vádló bocsánatkérése is félelmetessé válik az így ismét egérutat nyerő Raszkolnyikov öngúnyos mosolyától.)

Az epilógusban már semmi sem történik, amit a cselekmény további építésének nevezhetnénk. Raszkolnyikov távol tartja magát a bűnözőktől - beteg lesz; először durva Szonyához - majd az ápolja őt - végül elkéri a Bibliát; semmit meg nem bán - álmot lát - ettől kezdve elindul egy új fejlődési szakasz, itt azonban az elbeszélő szerint egy új regény kezdődhetne.

A cselekményszálak között is fennállnak párhuzamok, párhuzamos ellentétek (Szvidrigajlov és Raszkolnyikov gyilkosságai; Rogya majdnem a kerekek alá kerül - Marmeladov aztán ott végzi; a maga is öngyilkosságra gondoló főhős előbb egy nő vízbeugrását nézi végig, majd értesül arról, hogy Szvidrigajlov főbe lőtte magát stb.); és a szereplők is párokat alkotnak, a motívumrendszer jellegzetessége a „hasonmás-jelenség” - mintha a belső ellentmondásokat dramatizálná az író az alteregókkal, karikatúrákkal, pozitív és negatív transzformációkkal (Szonya és Dunya közeledik egymáshoz; húga hasonlít rá Razumihin és anyja szerint is stb.).

Minden szereplő reagál Raszkolnyikov eszméjére és tetteire; mindenki maga is választási kényszerbe, döntéshelyzetbe kerül. A hős tudatával az író szembesíti a többiekét, minden egyenrangúan dialogizáló szereplő főhős, és minden szólam új oldalról mutatja be az eszmét. (Világossá válik, hogy a társadalmi rossz ellen hiábavaló, értelmetlen nemcsak a voluntarista lázadás, de az altruista szeretet is.) Saját torzított eszméit képviselik negatív hasonmásai, a morálisan degradáltak (Marmeladov, Lebezjatnyikov; az öntörvényűség relativizmusát tragikusan képviselő Szvidrigajlov és a komikusan megjelenítő Luzsin); segítői viszont ápolják: Razumihin a testét, Porfirij az eszét, Szonya a lelkét gondozza.

A hősök szerepét, domináns jellemvonását már beszélő neveik meghatározzák: Raszkolnyikové (l. óhitű szakadárok, raszkolnyikok) az emberektől való elszakadására utal, Porfirijé (gör. ,porphüreosz') a bíborszínre, a hatalom jelképére; Szofja görögül bölcsességet jelent. (Razumihin: ész, értelem; Marmeladov lekvár, Luzsin tócsa, Lebezjatnyikov csúszómászó.)

Marmeladov, a lányát feláldozó alkoholista szánalmas, gyenge, autonómiáját vesztett, deklasszálódott személyiség; szereplési kényszerében családi nyomorával szinte kérkedő mazochista. A polgári származású törtető, Luzsin (az orosz karrierista hős) ostoba, számító - jövendőbelijét megalázó házassági koncepciója alapján akarja megvásárolni -, önmagát felmentő, kártékony egoista: ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek az alapja a magánérdek (II.5.).

Az önkényeskedő amorális földesúr, Szvidrigajlov, a főhős parodisztikus hasonmása; minden erkölcsi parancs megtagadója, a pozitív eszmék gúnyolója (,semmi emberi nem idegen tőle'). Egész lényét ösztönlétének rendelte alá: kiszámíthatatlanul szeszélyes, gátlástalanul kiéli vágyait (egy 14 éves süketnéma lányt, megerőszakolása után, az öngyilkosságba kerget; halálra kínozza inasát, megmérgezi feleségét - csak Dunyán könyörül meg). Raszkolnyikovra irányuló erkölcsi befolyásoló szándékával ellenkező hatást vált ki (megzavarja ugyan, de feldühíti a tőle undorodó fiút, aki irtózva utasítja el ajánlatait is). Pedig racionálisan próbálja megközelíteni, talál közös pontokat („maga is elég nagy cinikus, hasonszőrűek vagyunk” stb.) - Rogya mélyen megdöbben, hogy mennyire átértelmezhetők az elvek. (Az eszmék, a személyiséget egybefogó hit, meggyőződés és evidenciák nélkül álló, ugyanakkor tudatosan gondolkodó, s ezért a hagyomány, a rend, a törvény tradicionális, konvencionális, azaz tudattalan tiszteletét elfogadni már nem képes intellektuel erkölcsi-szellemi űrbe kerül, és az emberi degradálódás, a társadalmi deklasszálódás útjára sodródik. Ez a veszély fenyegeti Raszkolnyikovot, és ennek esik áldozatul Szvidrigajlov is.)

Razumihin derűs világképű, közlékeny, életrevaló, könnyen kapcsolatokat teremtő, elvi vitákba nem bocsátkozó, kissé felszínes figura (azt nem veszi észre, hogy mi játszódik le barátjában, de testi gondjaiban - étellel, ruhával - segíti).

Az eszme nélküli, szkeptikus Porfirij, az intuícióira támaszkodó, tapasztalt vizsgálóbíró a józan ész képviselője. (Nála a pszichológia tölti be - kétvégű botként - azt a szerepet, amit a főhősnél a logika.) Óvatos, csapdaállító, provokatív taktikus, aki megzavarja ellenfelét - hunyorog, célozgat, mellébeszélve elterel, ironizál, élesen lecsap -, de emberséges: Raszkolnyikov önmagára találása, felismerése, meggyőzése a fontos számára. Háromszori összecsapásuk (III.5., IV.5., VI.2.) nem szokványos nyomozati kihallgatás, hanem polifon dialógus, az alapeszme éles ütköztetése.

A hajdani szebb napjait idézgetve a közönségességig züllött, hisztérikus K. Ivanovna neveltlányát a bárca kiváltására kényszeríti, de még a másik anya, Raszkolnyikové is feláldozná lányát a fiáért - és Dunya kész is férjhez menni Luzsinhoz, saját erkölcsi meggyőződése ellenére. A festőinas, Mikolka - aki nem raszkolnyik, csak amolyan szektás", VI. 2. - meg fegyházbüntetést vállalna ártatlanul magára más helyett.

A „tiszta prostituált”, Szonya is önmagát áldozza fel - keresztény hitével szemben, ill. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva (l. apja, nevelőanyja) másokért; ő is törvényszegő. A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet. Egyedül vele folytat - szerepjátszás helyett - őszinte dialógust a főhős; a töméntelen emberi szenvedés megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti.

Raszkolnyikov már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség, a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként - tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató - új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. Ő a középponti tudat monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy borzalmas látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) Ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása.

Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. (Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne", Razumihin, III.2.) Felsőbbrendűség-tudatú alakjában kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a társadalomnak a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus. Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége. Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni (az író kézirata) - türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség. (Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél", III.3.)

Nincs abszolút indítéka, de egyhavi vívódás után - „Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem!, Micsoda aljasság ez” stb. - elméleti föltevéséhez (a fojtogató környezeten és körülményeken kívül is) gyors motiváció-sorozatban kapja az indítékokat. Saját nyomora és Marmeladovék sorsa felkelti szociális igazságérzetét; anyja levele, Dunya választási kényszere hatására társadalmi indítékokat talál, felháborodik; a szándék kivitelezését számonkérő, véletlenül kihallgatott kocsmai beszélgetés - A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte, I.6. - fokozza dilemmáját, tudatosul elkövetési szándéka - csak 730 lépés, 13 lépcsőfok, és minden megoldódik. Tanulmányozza a terepet (l. családi ezüstóra), előkészül (hurok, balta, álzálogtárgy), de már az elkövetés előtt összeomlik lelkileg, rémálom, forróláz gyötri. (Akkor tör ki rajta a tett-kényszer, amikor - ismét véletlenül - meghallja, hogy Lizaveta nem lesz otthon; hirtelen szinte belehajszolja magát a gyilkosságba, ami így egy csapásra eldőlt.) Erőszakelkövetése gépies, és hibák csúsznak az elméletbe: helyzetkényszerben meg kell ölnie a szemtanút is. (Lizaveta a gyilkosának azonnal megbocsátó, védekezésre is képtelen ártatlan áldozat - rá később nem is gondol, mert teljes gyűlölete a minden tragédia okának szimbólumává vált uzsorásnőre irányult.) Nem teheti ki sokáig magát a bűnélménynek, számára elviselhetetlen a szerepjátszás; folyton ingert érez a feladásra, vágyat a közlésre; állandósul önkívületi, ájulásos, labilis állapota („talán igazán őrült vagyok”, IV.2.) - nem bírja a bizonytalanságot. (Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás a kényszermunka tetejébe.", III.5.) Csak az üggyel kapcsolatos hírek foglalkoztatják, nem tud kikapcsolni, és tudatosan provokálja is a gyanút. (Kihívóan lép fel Zamjotovval, kockázatosak összetűzései a vizsgálóbíróval, visszamegy a tett színhelyére, felhívja magára a figyelmet - siettető és késleltető mozzanatok fokozzák a feszültséget, mélyítik belső drámáját -; harmadik találkozásukon Porfirij megállapítja: Ön már nem hisz az elméletében".)

Bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a tátongó szakadék, ami elválasztja az emberektől (soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon, III.3.); szakít családjával („Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem” - kézirat). Felismeri, hogy mélységes hazugság rejlik benne és gondolkodásában; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült (segíteni akart családján, s közben a katasztrófát ösztönösen megsejtő anyja félőrülten meghal).

Erkölcsi érzéke - erőszakos tettén kívüli esetekben - még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeladovékat, mintha megválthatná magát. (Önbecsülését nem veszti el teljesen, erős benne az élni vágyás, képtelen az öngyilkosságra.

Intellektuálisan nem látja be bűnét (nem embert öltem, egy elvet öltem meg), úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják.

Végül Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének („vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”), megfogadja Porfirij tanácsát („ne vesse meg az életet, szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen”) - egyébként is motivált a szenvedésvállalásra, l. hajdani menyasszonya -, és megteszi vallomását. Az epilógusig nem bánja meg tettét, pedig a feloldáshoz bűnbánat kell; végül az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; a lélek mégis vétót kiált. Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak önmagunkért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) - így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.