Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Városfejlődés a középkori Magyarországon

2010.01.03

 

Városfejlődés a középkori Magyarországon

 

Az árutermelés és a pénzviszonyok fejlődésének eredményeképpen jöttek létre a 13. században Magyarországon a városok. Ezt megelőzően csak igazgatási központokról beszélhetünk, amelyek külső megjelenésükben keleties bazárvárosokra emlékeztettek.

Általános tapasztalat, hogy a magyarországi városfejlődés ösztönzői nem az iparűzők, hanem a kereskedők voltak. Ily módon kereskedelmi szempontoknak köszönhették létrejöttüket azon városok, amelyek eltérő tájegységek találkozásánál, fontos átkelőhelyek mellett, folyók torkolatvidékén, fontos utak kereszteződésénél, kikötésre alkalmas öblök környékén, nyersanyagforrások mellett, illetőleg püspöki székhelyek, kolostorok, királyi, földesúri várak közelében alakultak ki, és így különféle áruk közvetítésében jutottak fontos szerephez.

Budának és Pestnek a Dunán átvezető közeli rév, Szegednek a tiszai átkelés, Kassának és Nagyszombatnak a síkvidék és a hegyek találkozási pontján, fontos utak mentén fekvő kedvező földrajzi helyzet adott lendületet. Nagyszombat nevében hordozta piacos hely voltát, vására szombati napra esett. Pestre és Nagyszombatba német, Kassára német vagy magyar, Szegedre magyar jövevények (hospesek) telepedtek be, Buda alapításában pedig a Pestről áttelepült polgárok játszottak fontos szerepet.

A városok kiváltságai a hospesjogban gyökereztek. A hospesek kezdetben idegenek voltak, akik külországból érkeztek Magyarországra. Az uralkodókkal elismertették régi jogaikat, vagyis, hogy saját bíráik ítélhettek felettük, és hogy más népeket magukba olvaszthattak. Ennél is nagyobb jelentőséggel bírt azonban a városi kiváltság, mely a hospesjognál többet foglalt magában, és általában három- gazdasági, bíráskodási és egyházi területre- terjedt ki. A gazdasági privilégiumok középpontjában a városlakók foglakozásának megfelelően a kereskedelemmel kapcsolatos kiváltságok álltak (hetipiac, országos vásár tartása, vámmentesség). A városok nem fizettek földbért, földesúri haszonvételekhez jutottak, ők gyakoroltak földesúri jogokat területükön. A megyésispánoknak nem volt joghatóságuk a városok felett. Hiányzott a városi kiváltságokból az iparosok emlegetése és a város egymérföldes körzetében az iparűzés tilalmazása, ami arra mutat, hogy iparosok csak kisebb számban laktak ott. A városok szabadon választották meg bírájukat, aki minden városi ügyben illetékes volt. Az egyházi szabadság a szabad plébánosválasztás jogát jelentette.

A város tehát a 13. századi Magyarországon már nem egyszerűen sajátságos foglalkozást űző emberek halmaza, hanem autonómiával rendelkező közösség, és ez különbözteti meg az ázsiai nomád várostípustól. E században 27 városprivilégiumot adtak a királyok, de az ilyennel megajándékozott települések nem mindegyikéből lett város, hiszen különböző okok folytán nem mindegyik tudott élni a jogi lehetőséggel.

Árpád- házi királyaink közül IV. Béla immár politikai szövetségest is látott a városokban, és széles körben adományozott városi kiváltságokat. A király alá tartozó városok élvezték azt az előnyt, hogy a király nem mint földesúr, hanem mint az ország uralkodója kezelte őket, és magasabb rendű kiváltságokat tudott adni. Ilyenekhez az egyházi kézen lévő vagy királyi adomány folytán odakerülő városok nem tudtak hozzájutni, ami bizonyos mértékig gátat szabott városias fejlődésük kibontakozásának.

IV. Béla a tatárjárás után a legfejlettebb „vásáros” helyeknek kiváltságleveleket adott, néhányuknak megadta a vámmentes kereskedelem jogát, a szabad bíró- és tanácsválasztást. A tatárok elleni védekezésre gondolva engedélyezte a városok körül kőfal építését. A fejlődésnek induló helységekbe költözött németek hosszú ideig megtartották saját nyelvüket. A városok között jelentőssé vált Selmec- és Besztercebánya. Az előbbi az ezüst- az utóbbi a rézbányászat központja lett.

A városi kiváltságok adományozásában Buda vált mintává. A város polgárai még IV. Bélától kaptak országos vámmentességet (kivéve a harmincadot), és szőlőik után nem kellett ún. „csöbörpénzt” fizetniük. A dunai hajóknak, a réven szállított szekereknek a városnál megállva vásárt kellett tartaniuk, vagyis megkapták az árumegállító jogot is. Ezenkívül bírájukat, plébánosukat szabadon választhatták; a város polgárai szabadon végrendelkezhettek, s még a királyi méltóságviselők sem szállhattak meg erőszakkal náluk. A polgároknak a király által vezetett hadjáratokba 10 nehézfegyverzetű lovast kellett fölszerelniük.

A 13. század vége felé a városiasodásra további veszélyek leselkedtek, legfőképpen a mindinkább megerősödő nagybirtokosok igénye területük városainak megszerzésére, földesúri függésbe kényszerítésére.

 

A városok történetében a 14 - 15. század legfontosabb új fejleménye, hogy a városhálózat területileg kiterjedt, a minőségi fejlődés eredményeképpen a városiasodás magasabb szintre emelkedett, illetve az elért szint alapján differenciálódott. A városok elengedhetetlen tartozéka volt a piac, amely az ott élő népességkoncentrátum árucikkekkel való ellátását szolgálta. Mivel a környék jobbágyai is erre a piacra szállították terményeiket, a város egy kisebb- nagyobb sugarú kör, azaz a térség gazdasági központjaként a településhálózat hierarchikus rendjében kiemelkedő szerephez jutott.

A 15. században vált szét egymástól a (valódi) város és a mezőváros. A határvonal megvonása a kétféle településtípus között nem egyszerű, hiszen sokféle átmenet létezett közöttük. A várost ugyanis többféle – jogi, gazdasági, lakosságszámmal összefüggő- szempontból lehet minősíteni. Fontos jelentőséggel bírt, hogy milyen néven nevezték meg őket. A civitas a 14. század második felétől az erődített városokat jelölte, ugyanez a szó jelölte a püspöki székhelyeket is. Egy ideig használták a kiváltságolt (városszerű) településekre a libera villa (szabad falu) elnevezést. Egyre inkább elterjedt a város jelölésére az oppidum szó, amelyet magyarul mezővárosnak neveztek, ez azt jelentette, hogy a település nem volt fallal körülvéve. Ami a városfal meglétét illeti, valóban fontos, de nem perdöntő szempont a várossá minősítésben. Általában elmondható, hogy a rangos városokat idővel városfallal kerítették körbe. 

A XIV. századi mezővárosok egy része közvetlenül a király hatalma alá tartozott. Polgáraik önállóan választhattak bírót és esküdteket, de a földesúr beleszólhatott az igazságszolgáltatásba. Károly Róbert céltudatosan védelmezte, fejlesztette a mezővárosokat, és egy részük „valódi” várossá is vált. A szabad polgárközösség egyedül a királynak fizetett adót. Igazgatásukat, felügyeletüket a középkor „pénzügyminisztere”, a királyi tárnokmester látta el, s a királyi adót egy összegben szedték be e városokban, és nem a lakosság száma alapján határozták meg. Mentesülhettek a vámok, ritkábban a harmincad fizetése alól. A XIV. század vége felé a királyi városoknak saját ítélkezési hatóságuk alakult ki, a tárnokmester vezetése alatt álló tárnoki ítélőszék. Ugyancsak a királyi kegy biztosította a saját uralma alatt álló egyes városok számára az ország ügyeibe való bekapcsolódást.

A szabad királyi városok polgársága általában érdekelt volt a királyi hatalom megerősítésében., hisz ha a mezővárosok valamely egyházi vagy világi birtokos hatáskörében maradtak, gyakran megrekedtek a fejlődésben , és nem jutottak el a városi rangra.

A XIV. század második felében a kézművesség erőteljesen fejlődött. Ezt mutatja, hogy hazánkban is kezdtek alakulni céhek. A céhtagok városuk és környékük piacát más városok kézműveseivel és a falusi háziiparosokkal szemben kizárólag a maguk számára igyekeztek megszerezni. Jelentős volt a céhek közötti munkamegosztás is. ( A bőriparban külön szervezetet hoztak létre a tímárok, irhakészítők, vargák, cipészek, kesztyűgyártók, a fémiparban a kovácsok, lakatosok, kardgyártók, késgyártók, rézművesek , tű- és lemezgyártók.)

A nyugat felé irányuló magyarországi külkereskedelem hasznát a XIV. század eleje óta a bécsi kereskedők fölözték le (árumegállító jog). A magyar kereskedők kénytelenek voltak áruikat ott leadni, és a nyugati szállítók csak Bécs közvetítésével tudták hazánk termékeit megvásárolni. (De Bécs nemcsak a magyar, hanem a cseh és lengyel külkereskedelem érdekeit sértette. )

Az 1335. évi visegrádi királytalálkozón, ahol Károly Róbert meghívására Luxemburgi János cseh és III. Kázmér lengyel király vett részt, a három ország kereskedelmi megállapodást is kötött. Ennek alapján hozták lére az új, királyi védelemben részesített, jogtalan vámoktól megtisztított, Bécset kikerülő kereskedelmi útvonalat (Budán, Esztergomon, Brnón át Nürnberg, Köln, illetve Kassán keresztül Krakkó felé.)

 

A városok a XIV. század utolsó negyedében erőteljes fejlődésnek indultak, rendi szervezkedésükről ebben az időben még nem beszélhetünk. Luxemburgi Zigmond (1387- 1437) elsősorban gazdasági erőforrást látott bennük, és várospolitikájával főleg anyagi gyarapodásukat igyekezett előmozdítani. Az 1405- ben hozott törvényei a szabad királyi városok, a mezővárosok és más kiváltságos települések képviselőivel is megvitatta, és törvényt adott számukra. Ebben elismerte a városok azon jogát, hogy maguk ítélhettek népeik felett, és bíráikat felruházta a pallosjoggal. 1445- től kezdve a királyi városok követei részt vehettek – ha nem is állandó jelleggel- a rendi országgyűléseken, azaz közösen rendi kiváltságok birtokába jutottak.

Ezekkel a törvényekkel Zsigmond az ország gazdasági egységének megteremtésére törekedett, s az később lehetővé tette volna a városok egységes politikai fellépését. Mindehhez azonban nem volt elégséges a királyi rendelkezés; az árutermelés és a kereskedelem még nem volt elég fejlett.

A nagyobb városok között létrejött szövetségek mégis jelzik, hogy elindultak a rendi szervezkedés útján. A szász városok közössége mellett a felső- magyarországi bányavárosok: Körmöc- Selmec- és Besztercebánya lépett unióra.

Zsigmond időszakában vált teljesen szét a város és a mezőváros útja. A város királyi joghatóságú, fallal körülkerített, nagyobb körzetre kiterjedő gazdasági központ szerepkörét betöltő települést jelentett, amelynek lakói kikerültek a jobbágyi állapotból. A városlakók nem lettek ugyan nemesek, de közösségük a nemesekkel egyenrangú földesúri jogkörre nyert jogosultságot, jobbágyfalvak felett rendelkezett.

A hét legjelentősebb szabad királyi város: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Eperjes a tárnoki bíróságot saját közös törvényszékévé tette. Hunyadi Mátyás alatt csatlakozott hozzájuk nyolcadikként Pest, majd a XV. Század végén korlátozott érvénnyel a városfallal soha nem rendelkező Szeged.

Zsigmond Buda városát reprezentatív királyi székhellyé tette, egykori fényét jól tükrözik a régészeti ásatások során feltárt Friss- palota romjai. A városban majolikagyártó műhelyt is létesítettek, melynek termékeit a budai vár gótikus stílusban történő átépítésekor is felhasználtak. Ily módon buda szabad királyi városa méltó központja volt a Magyar Királyságnak. Egy olasz szállóige szerint:

„Egész Európa három legszebb városa a vízen épült Velence, a hegyen álló Buda és a síkságon fekvő Firenze.”

 Lényegében a szabad királyi városokkal egy sorban álltak az erdélyi szász városok: Nagyszeben, Brassó, Beszterce. Természetesen ennél jóval több királyi város létezett (30), köztük Székesfehérvár, Zágráb, Lőcse etc. Ugyanakkor felettük a személynök gyakorolt joghatóságot, ezért e királyi városokat- szemben a tárnokinak mondott szabad királyi városokkal- személynöki városoknak nevezzük. Az 1464- től működő személynöki szék 1499- től kezdve városi ügyben polgári jog szerint ítélt.

A mezővárosi szintre két irányból lehetett eljutni. Egyrészt idevezetett a püspöki városok (Nagyvárad, Pécs) útja. Ezek élmezőnye viszonylag magas szintű városiasságot ért el, piackörzetük több megyét fogott át. Ennek ellenére lakóik jogi értelemben jobbágyoknak számítottak, hiszen magánföldesúri fennhatóság alatt álltak. Vagyis gazdasági fölényük ellenére jogi értelemben kevesebbet értek, mint a sokkal kisebb piackörzettel rendelkező királyi városok.

A mezővárossá válás tipikusabb útja volt, mikor a kézműveseket kitermelő, kedvező földrajzi fekvésű, piacot tartó falu vált azzá. A mezővárosokban megkezdődött a mezőgazdaság és a kézműipar szétválása, de nem fejeződött be, és ez az állapot viszonylag alacsony szinten konzerválódott. Ugyancsak fontos különbség a két település között, hogy a városok élén bíró és 12 esküdt, a mezővárosok élén bíró és 12- nél kevesebb tagból álló tanács állt. A városbíró nagyfokú autonómiával ítélkezhetett, a mezőváros bírája felett fontosabb ügyekben ott állt a földesúr vagy annak megbízottja. Mivel a mezőváros földesúri tulajdonban volt, szabad ingatlanforgalom és végrendelkezési jog nem illette meg lakóit. Jobbágy voltukból következően földesúri adó fizetésére voltak kötelezve, bár a rendkívüli adót a király számára ők szintén egy összegben kifizethették.

A mezőváros a faluban élő jobbágyok széles tömegei számára kilépési lehetőséget jelentett az önellátás viszonyai közül egy olyan létforma felé, amely a foglakozásbeli szakosodás és bizonyos kedvezmények révén immár városias vonásokat is hordozott. A 16. század elején a mezővárosok száma mintegy 500 körülire tehető.

 

Hunyadi Mátyás idején a paraszti árutermelés kiszélesedésével együtt nőtt az iparral foglalkozó lakosság száma, mindez az áruforgalom növekedését, további piaci kapcsolatok erősödését eredményezte. Az árucsere a városok és mezővárosok országos vásárain vagy hetivásárokon zajlott. Ekkor a mezővárosok száma 800- 900 között mozgott. Legfejlettebb városok lakossága: 4000- 5000 fő, míg Buda népessége már a XV. század elején több 8000- nél.

(Néhány iparágban a céhes keretek szétfeszítésére is történtek kísérletek. Pl.: a bártfai patríciusok vászonszövő vállalkozást indítottak a város és a környező falvak asszonyainak bevonásával. A patríciusok a megszőtt vásznat felvásárolták és nagy mennyiségben vitték a lengyelországi vagy más városok piacára. )

Ugyanakkor a kétségtelen fejlődés ellenére a magyarországi ipari termelés még mindig elmaradt a nyugati országokétól. Hazánk külkereskedelmében a behozott iparcikkek (textil-, fém- és fűszeráruk értéke) még mindig meghaladta a rézből, élőállatból, borból álló kivitelt. A városokból származó bevételek alig tettek ki 100 ezer Ft- ot.

II. Ulászló idején a gyenge királyi hatalom nem tudta megvédeni a városok polgárait a bárók és a nemesek önkényétől. A mezővárosok kiváltságait országgyűlési határozatokban megnyirbálták („ne húzza oda a szíve” a jobbágyot). A mezővárosoknak lakosaik száma alapján kellett a gabona- és borkilencedet beszolgáltatniuk.

 

A városok társadalma:

A városokat gazdag kereskedőcsaládok képviselői vezették. A kézműipar a középkori Magyarországon másodlagos volt, a legnagyobb keresletet támasztó textilipar Magyarországon alulmaradt az importárukkal való versenyben. A kézműveseket tömörítő céhek tagjai nem tudtak bekerülni a városi tanácsba, bár kísérletekben ennek elérésére nem volt hiány. A városi vezető réteg gyakorlatilag zárt kör maradt, tagjai egymás között etnikai törésvonalak mentén házasodtak (magyar a magyarral, német a némettel).

Nem minden városlakó élvezett automatikusan polgárjogot, hanem csak az, aki ingatlannal rendelkezett, illetve kezeseket tudott állítani. A céhek nagy részét alkotó legényeknek nem volt polgárjoguk, viszont ahhoz, hogy mesterré váljanak, ezt meg kellett szerezniük. Ennek egyik módjául az elhalt mester többnyire már idősebb korú özvegyének, egyszersmind  a mester örökösének feleségül vétele szolgált.

A polgárjog megléte vagy hiánya jogi különbségeket eredményezett a városlakók között. Számos kis vagyonú polgár rendelkezett polgárjoggal, de a nagy vagyonok csak kevesek kezén halmozódtak fel.

A városi társadalom alsó rétegébe szintén vegyes népesség tartozott, azok, akik nem rendelkeztek polgárjoggal, nem fizettek adót, vagy csak minimális, fél forintot sem kitevő összeggel adóztak. Zömüket mesterlegények és inasok tették ki, főleg a középkor végén a céhek megmerevedésével, egyre nehezebben lehetett mesterré válni, azaz megnőtt a legényként eltöltött idő. Igényességüket mutatja, hogy egyleteket alapítottak, segélyezték egymást.

A legalsóbb réteget a napszámosok, a cselédek és a kétes foglalkozásokat űzők (prostituáltak, komédiások, hóhérok) alkották. Nem juthattak polgárjoghoz a zsidók, akik pénzügyletekkel, hitelezéssel, záloggal foglalkoztak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.